A tízéves Miranda minden nap felvette a rózsaszín tütüt, amelyet Amelia nénikéje készített neki, majd körbetáncolt a házban. Gyönyörű, kecses kis táncos volt, és feltett szándéka volt, hogy megkapja Csiprekózsika szerepét.
A meghallgatás napján Miranda korán elindult édesanyjával. Megérkeztek a stúdióba, majd Miranda beállt a többi lány mellé a sorba. Ő volt az első előadó a híres párizsi tánctanár, Monsieur LeBrun előtt.
Miranda szíve hevesen vert, ahogy haladt a színpad felé. De amint kinézett a közönség felé, meglátta az anyját, aki csókot dobott neki, ettől pedig nyugodtabb lett.
Miranda megvárta a zenét, majd belevetette magát Csiprerózsika szerepébe. Ám alig egy perc múlva, a férfi azt kiáltotta:
– Elég! Következő!
A zene elhallgatott, Miranda pedig ledermedve állt a színpadon.
– De még nem fejeztem be a táncot! – mondta Miranda.
– Csak vesztegeted az időmet. Következő! – mondta a férfi.
Miranda édesanyja odafutott a kislányhoz és szorosan átöltelte.
– Elmegyünk a Dairy Queenbe és megvigasztaljuk magunkat. – mondta.
Miranda felnézett az anyjára, és látta, ahogy potyognak a könnyei. Akkor jött rá. Nem volt elég jó. Kiszaladt az ajtón, édesanyja utána futott, és nagy nehezen utolérte. Nem mentek el fagylaltozni.
Egyenesen hazamentek, Miranda bement a szobájába, levette a szoknyáját, pizsamát húzott és ágyba bújt. Három napig ott is maradt, iskolába nem ment, de még a családi étkezésekhez sem ment ki a szobából.
Amikor végre először kilépett az ajtaján, egy nagy dobozt húzott maga után. A dobozban táncruhái és balettcipői voltak gondosan becsomagolva.
– Miranda, mit csináltál? – kérdezte az anyja.
Az apja a fejét rázta.
– Nem adhatod fel csak azért, mert egy durva férfinak nem tetszettél! – mondta.
– Soha többet nem táncolok! – mondta Miranda. Soha! – kiáltotta még egyszer.
Ezek után a kislány belevetette magát az iskolai tanulmányokba és sok más egyéb tevékenységbe. Ösztöndíjat nyert, felcseperedett. Mikor felnőtt, általános iskolai tanárként dolgozott. Hozzáment a középiskolás szerelméhez, és három gyermekük – két fiú és egy lány – született.
Míg a fiúk élvezték a sportokat, Miranda kislánya belekóstolt a művészet és a dráma világába. Egy nap aztán odalépett az anyjához, és azt mondta:
– Anya, én balett-táncos akarok lenni.
Miranda szíve mintha megállt volna egy pillanatra. Csaknem 30 év telt el, de az emlékek élénken éltek a fejében. Megpróbálta más irányba terelni Emilyt, de a kislány hajthatatlan volt. Miranda végül feladta, aztán már csak azt figyelte, ahogyan lánya milyen csodásan táncol nap mint nap. Egy délután, Emily egy szórólappal tért haza.
– Mrs.Clarke azt mondta, elmehetek egy meghallgatásra Torontóba!
A felvételire Miranda szabadnapot vett ki, hogy elkísérhesse Emilyt. Miközben figyelte kislányát, amint négy másik lánnyal gyakorol, cikáztak fejében a negatív gondolatok. Mikor meghallotta az ismerős férfihangot, felugrott.
– Szabad ez a hely? – kérdezte az ismerős hang.
Miranda megfordult, és az idős, már ősz Monsieur LeBrun állt előtte. Miranda nem mozdult.
– Jól van, asszonyom? – kérdezte a férfi.
Miranda vett néhány lélegzetet, majd így szólt:
– Nem hiszem, hogy emlékszik rám. Nagyon régen volt, mikor önnek táncoltam.
– Sajnálom, de nem emlékszem…- rázta meg fejét Monsieur LeBrun.
– Nem engedte, hogy befejezzem a táncom.
– És ez össztörte a szívét…
– Miért ne törte volna össze? A tánc volt az életem!
– Ha ott tudta hagyni, nem volt igazi táncos.
– Hogy mondhatott ilyet alig 60 másodperc után?
Emily közben megérkezett az anyja mellé. – Jó napot, Mr. Brown – köszönt a kislány.
– Ő Monsieur LeBrun – mondta az anyja.
– Mi a neved, gyermekem? – kérdezte Monsieur LeBrun.
– Emily Davies.
– Mi lesz, ha nem tetszik majd nekem, ahogy táncolsz? Mit fogsz tenni utána?
Emily megvonta a vállát.
– Akkor táncolok majd másnak – mondta, majd sarkon fordult, és visszaszaladt a színpadhoz.
Monsieur LeBrun bólintott.
– Nos, itt egy balett-táncos.
Forrás: http://www.mindbodygreen.com/0-8400/if-youve-been-rejected-read-this.html
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: