Egy megbotlás margójára

Avagy miért is jó, ha lesérülünk egy napra?

Vannak időszakok, amikor előre érzem, hogy valami baj lesz, mert szétszórt vagyok, össze-vissza kapkodok. Ilyenkor simán képes vagyok úgy közlekedni az utcán, hogy csak a csoda segít. Szóval az történt, hogy egyszerűen bambán néztem ki a fejemből, miközben leléptem a járdáról, és ezt valami olyan szerencsétlenül tettem, hogy durván megbotlottam. Nem estem szerencsére orra, de  valami elképesztő mutatvány kellett ahhoz, hogy két lábon maradjak és ne a földön landoljak. A nagy hadonászásban viszont rántottam egy akkorát a derekamon, hogy ott és akkor végem lett. Mintha egy vasvillát döftek volna belém. Hazabicegtem, gondoltam jobb lesz, hát, nem lett jobb.

Most fekszem, és átgondolom a dolgokat. Azóta már ketten is felhívták a figyelmemet a dolog “üzenetére“, hogy álljak le, pihenjek, lassítsak, ez egy jel, és hát nem is nagyon tudok vitatkozni. 

Kell-e ilyenkor tenni valamit? Úgy értem, sajnáljuk-e ilyenkor nagyon magunkat, essünk-e pánikba, várjuk-e a totális halált? Vagy hívogassuk az orvost, vegyünk ki egy hét betegszabadságot? Pláne, ha az embernek van viszonyítási alapja, és egyik legjobb barátnője ezzel egy időben OTTHON FEKSZIK, mert ideggyulladása van a hátában? (Ő egyébként injekciót kapott, már jobban van.)

Szóval szerintem ehhez képest semmi pánik. Azt gondolom, a fájdalom – ez a fájdalom – elmúlik hamar, de arra nagyon jó, hogy megálljt parancsoljon egyetlen napra. És kaptam egy teljesen szabad napot így magamtól. Fekszem, olvasok, lassítom a légzésem…

Órák óta csak fetrengek a kanapén, a kutyám feje az ölembe hajtva, és igazából ez remek. A semmittevés. Az bizony nagyon jó, és már idejét sem tudom, mikor volt velem ilyen utoljára. Elnézést mindazoktól, akiket ma lemondtam, elnézést azért, hogy lemondtam az órám, de ez na-gyon jó!

Szóval, csak pihenek, és hagyom, hogy kitisztuljanak (eltűnjenek) a fejemből a teendők, a to do-list-emet most félretettem, zenét hallgatok, és úgy érzem magam, mint gyerekkoromban, amikor reggel úgy döntöttem, nem megyek iskolába, és kis szimulálás után az anyukám megsimogatta a fejem, majd azt mondta: nem kell a színház. Nem akarsz suliba menni? Akkor ezt mondd. Majd otthon maradhattam. 

Most nem szimulálok, de úgy tűnik, felnőtt korban ez már csak ilyen. 

Persze senkinek ne legyen semmilyen rándulása, sérülése, de egy-egy ilyen nap egészen felvillanyozó! (Ha meg nem múlik el holnapra, pechem van, de el kell múlnia, gyógyulnom kell. Holnap már tenni-venni, dolgozni akarok, mert így kell, hogy legyen.)